Én azon pusztai emberek közül
Való vagyok, kiket nem kényeztetett
El az élet! mert nem arra szült
A Természet! de harcra, kudarcra,
Örömre, bánatra, és vinni tovább
Az Emberiséget! bármily nehéz az:
Ha minden lefagyott, leégett,
S lehetetlenek a körülmények.
A Teremtményeknek nincs külön joga,
Csak kevés lehetősége virulni,
Teremni, szaporodni, - ámde
Lehet, hogy holnap már minden oda!
De míg élethez, örömhöz van Remény,
Van hálaérzet is bent a szívekben:
Ez is Öröm és Felemelő,
Mely képet, verset, dallamot szül.
S a semmiből létrehoz Erényeket,
Szépségeket, Jóságokat, Szerelmet!
Újra Édent, kegyelmes Istent
Igér a pusztán viruló virág!
VII. 7.
|
