„Mennyire keresem
arcodat,
mennyire keresem
arcodban Atyád arcát,
mennyire keresem
a saját arcomon
Atyád képét és a tiédet. (…)
Arcodba temetjük arcunkat.”
Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet
Milyen mérlegen lehet lemérni a lelket?
Egyes orvosok szerint huszonegy grammal
lesz könnyebb a test, mikor elröppen
belőle a lélek, más orvosok szerint
ez csak valami mérési hiba.
Hány kilót nyom egy
rosszalló vagy bátorító tekintet?
A mérlegen meg se rezzen,
vannak mégis több tonnával
földbe préselő pillantások,
vannak olyanok, melyektől kivirágzunk,
mint a víz mellé ültetett rózsatő.
A közönynek semmi súlya,
lényegéből fakadóan súlytalan,
mégis kipusztít minden növényt
annak lelkében, aki egész gyerekkorát
úgy tölti, hogy levegőnek nézik.
Még a bántalmazás is gazdagabb
érzelmi készségeket fejleszt bárkiben.
A figyelemnek nincs súlya.
A jelenlétnek sincs. A türelemnek sincs.
Mégis ég és föld a különbség.
Meg lehet fulladni, szét lehet zuhanni,
befelé lehet fordulni pusztán
figyelem, jelenlét, türelem híján.
Az ember, aki nem kapja meg
a neki járó személyességet,
bizalmat, elfogadottságot,
odaadást, olyan, mint az épület,
amelyet feltornyoztak szépen,
csak a cementet hagyták ki belőle.
Az anyag súlya ugyanannyi,
csak a kötőerő hiányzik.
Milyen mérlegen mérhetjük le
pontosan, hibahatár nélkül
életünk kötőerejét?
Jézus tudta a kereszten.
Letette az atya tenyerének mérlegére,
az egyetlen hiteles mértékrendszerben
akart megmérettetni.
(A Krisztus hét szava a kereszten ciklus utolsó verse)
|
A FELTÁMADÁSRÓL
Megérkezni
Hová mentek, galileai férfiak?
A szent sír felé, a locsolkodás felé?
A sonka és a tojásfestés felé?
A fehér abrosz és a terített asztal felé?
Vagy abrosz helyett lepelhez?
A pusztulás legmélyére?
A felfoghatatlanhoz, az elfogadhatatlanhoz?
A kudarchoz, a csonthoz, a vérhez?
A mélypont ünnepéhez?
Minek mentek oda, galileai férfiak?
Hiszen egy tucat ember alig tudja
elmozdítani a követ, semmi esély…
Hiszen mindennek a vége,
nincs ragyogó királyság,
minden álom ronggyá taposva…
Ölelésünkből kiszakadt az Isten,
gyáván magára hagytuk,
megyünk az üres térbe,
mely telve volt Jézussal,
kinek három éven át hallottuk
minden lélegzetvételét,
láttunk minden falatot és kortyot,
amely lement a torkán,
és most megyünk nélküle, hozzá,
megnézni a testet, a halállal teli sírt.
Mit láttatok ott, galileai férfiak?
Megérkeztünk abba, hogy semmi sem
úgy van, ahogy hittük,
a sír üres, a világ telve Jézussal,
de meg kell ülni, megérkezni magunkba,
idő kell míg átkattan agyunk és szívünk.
Újra és újra nézni a követ, érteni és nem érteni.
Hová lett innen a testmeleg?
Mit éltetek át, galileai férfiak?
Szívdobogást és verejtékezést,
fülünkben dobolt a vér,
elsápadtunk és elvörösödtünk,
egymásra nevettünk sírva,
egymás nyakába ugrottunk
arcunkat temettük gyolcsba.
Mintha hullámvasúton ültünk volna,
pedig olyat sose láttunk.
Mit éreztetek, galileai férfiak?
Szakadékba ugrottunk,
de tobzódó dicsőségben értünk földet.
Akkor esett le hatalmas puffanással, hogy megmondta ezt is, azt is,
három nap alatt felépíti teste templomát,
megfeszítik, meghal és feltámad,
ahova megy oda nem követhetjük,
ő és az Atya egyek,
aki őt látta, látta az Atyát is.
És most mitévők lesztek, galileai férfiak?
Átállítjuk az összes fedélzeti műszert,
mert ez nem zuhanás, hanem suhanás,
olya magasban, hol még ember nem járt,
újra meghalunk és újra feltámadunk,
évről évre, napról napra, percről percre,
teljes szívvel, teljes lélekkel, teljes elmével.
És ha nem merülünk újra a mélybe,
nincs honnan magasba törnünk.
És ha nem változunk újra nyílt sebbé,
nincs minek begyógyulnia.
(A VISSZAKAPOTT EMBERARCOK KERESZTÚTJA 2023.
március 23-án jelent meg a Szent István Társulatnál.) |
Lackfi János