Rovatvezető: Polányi Éva

Költészet napja az OMart Műhelyben
2024

Terék Anna volt 2024. április 13-án a gyomaendrődi OMart Műhely költészetnapi vendége.
Anna magyar költő, drámaíró, 1984-ben Topolyán, a Vajdaságban született. Az általános iskolát szülővárosában, a középiskolát Szabadkán végezte. Ezt követően Budapestre költözött, ahol 2012-ben szerezte meg pszichológus, tanácsadó és iskolapszichológus szakirányú diplomáját az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. 2015 óta iskolapszichológusként dolgozik Budapesten.
Első kötete 2007-ben jelent meg, Mosolyszakadás címmel. 2011-ben publikálta Duna utca című, második kötetét, melyért ugyanabban az évben Sinkó Ervin-díjat kapott. Első színdarabját 2013-ban mutatták be Jelentkezzenek a legjobbak! / Neka se jave najbolji! címmel, a Szerb Nemzeti Színházban, Újvidéken. Azóta szaporodtak kötetei, díjai.
Zenés beszélgetés keretében kaptunk bepillantást a költőnő életébe, gyermekkorába. A megélt jugoszláviai háborúról, az anyaországban szerzett tapasztalatairól, mindennapjairól, az írás nehézségeiről mesélt. Terék Anna-i derűvel, magával ragadó életigenléssel, humorral…
Azt írta irodalmi estje után - közösségi odalon - bejegyzésében: „Még mindig tele a szívem, annyira feltöltött ez az esemény! Nagyon-nagyon köszönöm a meghívást, a figyelmet és a kedvességet! Nagy összetalálkozás volt ez!”
Előadók, szervezők és a közönség is hasonlóan érezte. Örömmel látjuk és várjuk máskor is Gyomaendrődön!
Most az elhangzott verseiből olvashatnak néhányat.

Keleti

Ültünk a csöndben
a csempészekkel Kelebián
a kocsma előtt,
Isten tenyerén,
meg a lépcsőkön, és
szívtuk egymás után
a sok cigarettát,
mindegyiknek tetovált volt a
keze, lába, remegtek
a hidegben,
mint megannyi
tátongó sebhely,
bőrre vert, színes rajz.

Nem indult el aznap
a nemzetközi vonat,
nem jött ki Belgrádból
a ráhulló bombák miatt,
és mi vártuk a csempészekkel
az első hajnali vonatot,
ami Józsefvárosba vitt.
A hónunk alatt volt
az áru,
az egész világ,
vittem magammal mindent,
aminek ára volt,
amit el lehetett volna még adni.

Olyan lassan múlt az éjszaka,
hogy majd’ beszakadt az ég,
mire a hajnal felkapaszkodott rá.
A csempészek szívták a cigarettám,
én ittam a sörüket,
és vártunk,
az idő megszűnik olykor,
és nem lehet kimozdítani sehogyan.
Áll az ember a sötét ég alatt,
és állnak a percek az órájában
a karján.

 

Hajnalban a hideg vonatban
horkoltak a csempészek,
indultunk Józsefvárosba,
hónom alatt vittem az életemet,
összerázta az egészet a vonat,
mire Pestre értem,
már semminek sem volt
bennem helye.

Gyalog mentem a Keletiig,
dél lett, mire odaértem,
hónom alatt a csomagokkal,
kinyúltak a karjaim,
fázott az arcom,
megállás nélkül
fújt a szél.

Feküdtek a Keleti előtt a részegek
az egyiknek szájában
két cigaretta lógott.
El kellett volna vennem az egyiket,
jó lett volna megnyugodni, látod
Istenem, mennyire egyszerű
dolgoktól érzi magát otthon az ember.

Álltunk a napfényben,
mellkasunkat a szélnek feszítve,
hordozott épp bennünket
tenyerén az Isten,
mérni lehetett volna velünk az életet,
de zuhant az ég, gyorsabban forgott,
mint idelent a föld,
és mi belemarkoltunk,
hogy vigyen magával,
és ráztuk,
egészen közel húztuk a Keletihez,
mintha be lehetne takarni vele
ezt a részeg testekben fürdő,
törött épületet,
mintha be lehetne takarni vele
engem is,
hogy elnyeljen az ég,
hónom alatt az életemmel.

 

Valahol Újvidéken

Bagi Natáliának, aki előásatta velem
a föld alól is ezt a verset

Egyre élesebb a csend,
felrémlik egy
elakadt délelőtt,
az ég színe, a várakozás,
mintha még mindig csak állnék,
kint felejtve, ott a házunk mögött.

Május elseje volt,
hűvös reggel, a fű
nyálazta cipőmet,
fázott a lábamon minden ujj.
Az eget néztem, az utca
másik oldalát,
ahonnan a nap kelt fel éppen,
hideg volt, én talán hétéves,
és csak kiszaladtam, már
magam sem tudom, miért,
a kertbe, s tele voltam
várakozással.
És az emlék, az a délelőtt,
itt elszakad.
Nem emlékszem már,
hogy volt tovább,
s mire is vártam volna ott.
Csak az a biztonság,
az a jó érzés maradt,
hogy odabent, a házban
várnak rám,
kellek valakinek.

Hordom itt magamban
azt a délelőttöt,
hogy legyen,
ami egyensúlyomban
megtart.
*
A tóparton sétálva,
a nővérem azt mondta,
szerinte ebben az életben
a legfontosabb dolog
egy-egy megmaradt
hangulat.
Mert változik
minden
egyfolytában,
változnak a tájak, a házak,
a földre utakat öntenek,
a fákat kivágják, valahol
új falakat építenek,
a régi út közepén a betont
feltöri a fű,
de legalul,
mindezek alatt
ugyanaz a föld marad,
s rajta vannak olyan pontok,
ahol egyszerre
összefut az emberben
minden,
ami elmúlt,
vagy jönni fog
vagy van,
s előjön valahonnan
egy-egy hangulat,

a fej meg csak szédül,
mert egyszerre érzi magát
abban is, ami elmúlt,
abban is, ami most van,
és sejti, vagy csak reméli
azt, amiről tudni sem lehet,
hogy jön-e, vagy ha jön,
hát felénk jön-e.

Mert az élet néha szétcsapja
a felénk vezető utakat.
És nem szól egy szót sem.
Hagyja feleslegesen
reménykedni az embert.
*
Ott állsz,
kitárt karokkal,
valahol Újvidéken,
aztán északnak fordulva
megindulsz.

Tegyük fel, felém kezdesz
lépegetni, de tűz a nap,
és egyre beljebb csúsznak
sugarai a szemedbe,
vagy a bőr alá.
Megállsz, mosolyogsz még
egyet utoljára, s két kézzel
egyszerre legyintesz,
szétcsapkodva
a felém vezető utat.

Emlékszem, volt olyan, hogy
csak a szőrös karodra,
a szőrös arcodra tudtam
gondolni
egész nap.
Próbáltam megszokni
a gondolatot, hogy
nem indulsz el már.

Bánom azokat
az elmaradt szerb csókokat.
Mert talán közben
tartozhattam volna valahová,
úgy rendesen.
A szerb szádba ért volna
az én magyar nyelvem,
s egy ilyen komplikált helyzet után
már mindegy is, mi vagyok,
vagy hogy te mi vagy.

Szerettem volna végighúzni
az ujjamat az orrodon.
Eddig minden mellém sodródott
férfi orrán végighúztam,
mintha ezzel valóban le tudnám mérni,
milyen éles az adott arc,
s mennyire mélyen fog majd
a végén belém vágni.
*
De nem szólsz,
egyre csak hallgatsz,
s lassan annyi ember
kerül közénk, hogy
már nem is látlak,
és egyre csak hallgatsz,
mintha egyszerre félnél
elkezdeni és befejezni
velem valamit.
Pedig elengedjük úgyis
az összes kezet,
még ha a tenyerünkben ott is marad
valaki más kezének súlya
vagy szorítása,
és aztán hiányzik majd minden
tenyér, minden elengedett kéz,
amire a végén már csak
az ujjak tudnak emlékezni.

 

Frissítve: 2024-05-01