Rovatvezető: Polányi Éva

Akinek szívére fújt az Isten

Juhász Ferenc (1928-2015)

Akinek szívére fújt az Isten Jaj, az Isten ráfújt a szívemre! Aranyat fújt az Isten szívemre! Füstöt, aranyport, kövér ködöt. Gödreibe tűzkását köpött. S így virágzok én az Őshalálban, így virágzunk Egymás Mosolyában, így virágzik a Mindenség bennem: aranylángpont-haláltűzözönben.

Spirális vers-szív Az én szívem csüggedt, szomorú, benne ücsörög egy háború. Zöldet pislog, fehéret liheg, mint erdei manó-szellemek, szakálla föld, haja kék moha, darazsakból van a fogsora, keze csiga, szája liliom, lába hattyú, füle nőszirom, szeme sármány, szeme gyöngyvirág, szeme minden csillag-ősvilág, szeme minden csillagtér, sziget, szeme: aranypontokból: tüzek! Ül szívemben ez az ősmanó, ez a mozgó, bozsgó, villogó, ül a piros barlangban maga, ül, mint a mindenség-éjszaka, ül töprengve: most mit is tegyen, hogy is hódítsa meg országod: Jelen? Virágot hogy ültessen oda, ahol eddig csont nőtt, nem csoda! Liliomot oda hogy tegyen, ahol eddig csak a kő terem, kő, meg csont, meg kő, meg csont, meg ág, kőből, csontból sarjadt vak világ! Ahol eddig nem volt semmi jó, aranydió, aranymogyoró, ahol eddig nem volt semmi szép, se mámorok, hitek és mesék, se istenek, boldog bánatok, se kék csikók, kristálypatakok, se kisborjak, nyálzó Rózsafák, se csődörök, bárányok, bikák, se csöngőket nyíló almafák, aranycsengő-szemű csillagok! Az én szívem ezért szomorog! Ó, mert az én háborúm a Jó, a gyönyörű virág-arcú Szó, az én hadam virágok hada, győzelmem a világ mosolya, hatalmam nagy virág-hatalom, erőm, hogy virágzik termő mosolyom. Az én háborúm: minden virág győzedelme rajtad szomjúság! Kő-szomjúság, csont-éhség, vas-rabság, az én hatalmam virág-szabadság! Ülök magam, virágzik szívem, mint a csillagok a semmiben, csüggedése is nagy hatalom, szomorúsága is vígalom, Piros gödréből az ősmanó, kitör majd a virág-arcú Jó. Az elvarázsolt táltoscsikó. Ifjúságom: a Szárnyas csikó! Kitör és nem lesz kegyelem: a kő-világot agyonverem! Minden szavam lesz égő virág, minden szavam lesz az ifjúság! Piros csikó-tánc az énekem. A kő-halált fölvérzi hitem! Lángbaborúl szavamtól a kő. Vérzik boldogan a holt Idő! A Mindenség vérzik és nevet. Ünnepli nagy győzedelmemet. Szent, szent, szent győzedelmemet!

Az én hajnalom A hajnali köd tántorog, a hajnali köd rámforog. És hajnal van. És semmi más. Vér. Aranyköd-lángolás. A jegenyefa hajnala Feketerigó a jegenyén, a lángját-vedlő jegenyén, a zöld csipkeláng oszlopon. Meghalsz? Meghalok. Már tudom. Négy jaj 1 Amit az ember sírva lát: az a nem-létbe olvad át. 2 Amit az ember sírva lát: az a csak-volt-ba olvad át. 3 Amit az ember sírva lát: az elmúlásba olvad át. 4 Amit az ember sírva lát: halált mond, halált és halált! Gyűrődés-éjszaka Most már elmondom ami fáj, mert elmondani azt muszáj, mert el kell azt már mondanom, mert most már el is mondhatom, nem lehet nem mondani! Mert most már ki kell mondani: üvölteni, sikoltani, jajgatni és ordítani!

Illyés Gyula képes-könyve Mindenütt Te vagy e kép-történelemben, kép-sorsvonulatban, a „képírók” fénylemezére írt derengő ámulat-akaratban, Te magad, s tebenned ők, bennük Te, egy-ötvözet e Kép-Fa, Barátom! Ha sorsuk ledobod, vacognak ők, mint fagyban, ha leveszem télikabátom. A bajszos ős, pruszlikos kisanya, az édes asszonyok, levedlett társak, a gyermek, s a gyermek-jövő, a nem-holt-lelkek, a gyász-hibásak, akikben rejteztél, s akik nem-rejtőzve rejteznek tebenned, akikben hittél, s akik hitét adták hitedben az emberi nemnek! A küzdőfelek, az „ellenfelek”, az egy-akarat virágzó nem-halandói mind, ki rothadozva-korhadozva, ki testét élve még, a jóra kínt. Mind e kép, mint égő cserép, arcot-mutató aranylap, aranyablak: nyitottan ég, fény-lengéséből álmaid a zord űrbe zuhannak! Mint rengő víztükörben a vak sárga csipkés óriás falevél melyet lentről lobogtat a köddé-gyöngülő ősz tihanyi szél, a mozgó alvilágból, mely ott örvénylik Vörösmarty Mihály-őrülettel az ideák szívében: a jövő villódzik itt negatív felelettel: a volt, a most, a lesz, a van, akik állnak fényhártya, könnyű nyárban, mint jegenye-bizsergés, zöld tollak, zöld csápok a Föld-Koponyában, kék múlt-homállyal, tegnap-vérrel, részecske-gyors kötekedő mával, a szíved-köré-gyűltek irgalmatlan szép fehér mosolyával. A tőled-szikrázó-létűek, az ők-vagy-Te, a Sors-Angyalok: itt mutatják lényükből lángolva a sorsukban legszebb lényegit: hogy vannak általad, Éposz, Tebenned, Nem-rejtett hitedben, ifjú-piros Petőfi Sándor, zöld lepke Arany János-ősz Énekedben. Hogy vannak, voltak, lehetnek, mert vagy, mert voltál és lehettél: a Vágtatás nem-skizofrén táltos aranylováról le nem estél. Nagy Lényed kérdez itt, és oly emberit, Társam: Ősz Emberi Fő, mint vígasz-versedben a balatonparti áhítat-ácsorgó ősmosolyú nő, a karcsú „modern”, fehér homokban őgyelgő kisfiát: „No Fercsi mi kő?” És mindig visszafelel, mert úgy akarod, akarja Veled a sose-vén idő, hisz kérdő szavad hívását várja a vak anyag, a sose-gyűlölködő, válaszol Rád: a fény, az elme, az ország, szerelem, a lét, a téboly, a halál, a kő!