Harmati Dániel:
Boldogság madzaghúzásra
„Lehet neked egy senki,
csak a maradék vagyok,
de legalább valamit,
magam után hagyok.” (Siklósi Örs AWS)
KÓBOR SZOBOR (részlet)
Állt egy szobor a kisváros főterének közepén.
Emberemlékezet óta ott cövekelt már, jobbról-balról két pad társaságában, ahol alkalomadtán megpihenhettek a fáradt városlakók. Egy alacsony emelvényen ácsorgott, egyetlen lépcsőfoknyira emelkedett el csupán a talajtól. Se az alkotó, se a szobor neve nem volt feltüntetve sehol, mindenki csak a Sapkás Gyereknek hívta.
Egy tizenhárom-tizennégy éves forma fiút ábrázolt életnagyságban. Vékony kabátot viselt, alatta pulóvert, mely alól kikandikált az inggallérja. Fejére, a nevéhez méltón egy svájcisapkát tett az ismeretlen művész, jobb kezébe pedig egy régi típusú iskolatáskát. Bronzszínű arcára jókedvű, mosolygós kifejezést formáztak, mintha azt akarták volna elérni, hogy folyamatos jókedvet árasszon a mellette elhaladókra - még a lehangoló, borús, esős napokon is. Ezt az érzést csak tetézte, hogy a bal kezét integetésre emelte, üdvözölve ezzel mindenkit, aki a főtérre érkezett.
A Sapkás Gyerek figuráját mindenki szerette, a városlakók régi jó ismerősként tekintettek rá. Turistalátványosságnak sem lett volna utolsó, tipikusan olyan szobornak számított, akivel előszeretettel fényképezkednek az idelátogatók.
Igazán nem az ő hibája volt tehát, hogy az elmúlt években fájdalmasan kevés ember csodálta meg.
Azon a bizonyos napon is kongott a főtér az ürességtől. Áprilist írtak már a naptárak, és addig igen kellemes tavaszt tudhatott magáénak az az év. A napfény és a jó idő ekkor is elárasztotta a városka utcáit. Igazi szabadban sétálós nap volt, olyan, amikor már nem tombol a téli zimankó, de még nem izzasztja meg az embert a nyári kánikula. Rétegesen felöltözve már lehetett élvezni a kellemes kinti hangulatot. Mégis feltűnően kevesen éltek ezzel a kora tavaszi lehetőséggel aznap délelőtt.
Kilenc óra fele járt az idő. A főtéri üzletek, a pékség, az étterem és az összes többi szolgáltatás is átfordította az ajtaján lógó kis táblát zárásról nyitásra készségesen várva az aznapi vendégeket. Hamarosan nyilvánvalóvá vált azonban, hogy nem ezen a napon fognak bevételi rekordokat döntögetni. A környék kísértetiesen kihalt volt, mindössze a távoli úttest-ről hallatszódott tompán az autók suhanása, a közelben pedig egy huhogó gerlemadár szolgáltatott némi háttérzajt.
Ekkor döntött úgy a Sapkás Gyerek, hogy neki ebből elege van.
Először csak az integetésre emelt kezét eresztette le maga mellé. Az-tán bronzfejét lassan elfordítva, körbekémlelte a teret. A jobb és bal oldalát is megvizsgálta, majd miután látta, hogy egy érdeklődő sincs a közelben, akiért érdemes lenne itt maradnia, megvonta a vállát, és lelépett a talapzatáról. Még erre sem történt semmi. Feltehetően, mert senki sem vette észre a változást. Ám biztos volt benne, hogy menet közben felfigyelnek majd rá.
Táskáját a jobb kezéből átrakta a másikba, és szép ráérősen megindult. Átvágott a főtéren, nem nézett többet sem jobbra, sem balra, nem érdekelte az emberek reakciója. Csak akkor hallott némi mozgolódást a háta mögül, mikor már befordult a főtérről nyíló egyik utcába. Kicsapódó ajtók, egymást az utcára szólongató emberek hangja ütötte meg a fülét... mind-egy, nem fordult hátra és nem is állt meg. Majd utána jönnek, ha akarnak.
– Látjátok ezt?!
– Ti is látjátok?!
– Hát már ő is itt hagy minket?!
Nocsak! Határozottan úgy tűnik, észrevették, és végre figyelnek is rá.
Elhaladt a posta és egy ruhabolt mellett. A szeme sarkából érzékelte, ahogy sokan az ablakokhoz rohanva megbámulják. Valaki még át is kiabált neki a posta egyik párkányáról:
– Hé, muszáj elmenned?!
Nem foglalkozott velük.
Ezután az óvoda mellett vitt el az útja. A gyerekek amint meglátták, odacsődültek az óvónőkkel együtt a kerítéshez, mutogattak felé, és szájtátva bámultak hol rá, hol pedig egymásra.
– Köszönjetek gyerekek! Integessünk neki, rajta! – buzdította őket az egyik óvónő: mire megannyi - az addig a kerítés rácsait markoló - kis kéz kezdett egyszerre lengedezni, A Sapkás Gyerek, noha az indulása óta fel-vett magára egy átlagos, érzelemmentes arckifejezést, most ismét megvillantotta jól ismert mosolyát, és visszaintegetett a közönségének.
– Hová megy? – kérdezte az egyik kislány az óvónőtől, mire az kérdő tekintettel a szobor felé fordult. A Sapkás Gyerek erre széttárta a karjait, és színpadiasan, szándékosan elnyújtott mozdulattal megvonta a vállát.
– Oda megy, ahol jól fogja érezni magát – válaszolta végül az óvónő, a szobor pedig jól láthatóan bólintott egyet.
– Itt miért nem érzi jól magát?
Erre ő csak odasétált a gyermekhez, és a kerítésen átnyúlva, szelíden megsimította a fejét. Az egész gesztus amolyan „majd, ha nagy leszel, megérted” érzést sugárzott. Aztán mielőtt bárki szólhatott volna, sarkon fordult, és az óvodát is maga mögött hagyva tovább sétált. [...]
Harmati Dániellel, a Gyomaendrődről elszármazott elsőkönyves íróval találkozhatott a helyi közönség 2023. augusztus 26-án délután az OMart Műhelyben. A Kner Imre Gimnáziumban végzett, majd Budapestre kerülő fiatal szerző életéről, eddigi sikereiről vallott, s a Boldogság madzaghúzásra című novellás gyűjteményéből hallhattunk részleteket.
