Egy deportált élményei 1945-47 - II. rész

 

Mit csináltunk a vagonban?
Ettünk, mert volt bőven hazai kenyér, sült szárnyas, szalonna, kolbász stb. Sütöttünk és teát főztünk a vagon kályháján. Fűtőanyagot Jasiban „zabráltunk” a kevés fa mellé. Orosz földön a kisérő katonáktól könyörögtünk egy kis szenet és fát. Még Jasiban történt egy nagyon kellemetlen eset. Vagonunkban nem volt kivágva a padló deszkája Wc-használatra és mi a magunk szakállára akartunk erről gondoskodni úgy, mint Nagykárolyban tettük. A kopogásra felrohant három orosz katona és a deszkán dolgozó egyik hívemet agyba-főbe verte. A hátsó sarokban ültem. Felugrottam és magyar meg német nyelven kiabáltam, ahogy tudtam. Annyit elértem, hogy abbahagyta a verést. Rám szegezte a pisztolyát és úgy kiabált vissza valamit. Végül nagy nehezen megértette mit akartunk és ők fejezték be a munkát.
Ittunk volna, ha lett volna mit. Két nap is eltelt víz nélkül. Ordították az emberek: „Továris vodu!” Azt mondták, hogy valamilyen ragály miatt nem adnak vizet. a rendetlen étkezés miatt akadt hasmenés, ami nagy bűzt terjesztett maga körül. Ha kevés vízhez jutottunk, azt nekem kellett igazságosan elosztani. Egy-egy pohárkával jutott csak, néha fél liter.
Egész úton 3-4 alkalommal kaptunk kenyeret, de az nem ízlett, hiszen mindenkinek volt jó hazai búzakenyere még. Nagy volt a meglepetésünk, mikor a kidobott fekete vagy penészes kenyeret az állomáson dolgozó vagy lézengő emberek felszedték. Mi lesz velünk, ha a bennszülött emberek között ilyen nagy az éhség?
17-én hajnalban kaptuk a főtt ételt, az elsőt: káposztaleves volt. Burizskását is adtak mellé. A leves nagyon jó volt, a burizs nem ízlett.
A vagonból láttunk egy halottas menetet. Szidták a volksbundistákat. (Mint később megtudtam 12 mezőfényi volksbundista nem mert a saját honfitársával utazni és mint legkisebb létszámú egységet hozzánk osztották be.) Egyoldalú volt a szidás, mert a ludasok nem mertek szólni.
Négy faluból voltunk összerakva és ez is okot adott az összezördülésre. No meg a vételezett anyag, főleg a víz kiosztása miatt. Engem azzal vádoltak, hogy híveimmel szemben részrehajló vagyok az elosztásnál. Idegesek is voltunk a hely szűke miatt. Igyekezett mindenki olyan helyzetet választani, hogy legalább ülve tudjon pihenni, főleg éjjel, mert napközben váltottuk egymást. Egyik csapat ült, a másik állt.
Minden reggel misézem a vagonban. Szépen énekeltek. Szentbeszéd is volt. Minden este énekkel és imával tértünk „nyugovóra”. Érdemes még megjegyezni, hogy szalonna darabokkal világítottunk esténként. Sokat emlegettük ezt később a lágerben: „Bezzeg most nem tennénk…” A kecske húst se dobnánk ki az ablakon, mint a vagonban tettük.
Árvai Jenő hívem, legényember magával hozta a hegedűjét. Húzta, mi meg énekeltük a szebbnél szebb magyarnótákat. Majd román dalokra is sor került, sőt Szilágyi Pista egy este román táncokat mutatott be. Szóval jól telt az idő.
Beszélgettünk letűnt életünkről vagy olvasmányainkról számoltunk be. Elmeséltem római utamat, meg Sík Sándor Hét szép história c. könyvéből olvastam fel nekik. Vallási megbeszélések is voltak. Ezt abbahagytuk egy cinikus ateista társunk miatt, aki születésétől fogva nem volt katolikus. Nagyon közönséges megjegyzéseivel nevetségessé igyekezett tenni az egészet.
Kártyázott a nép. Csak úgy dőltek az ezer pengősök a bankba. Tudtuk, hogy nem vesszük hasznát odakint.
Lassan-lassan mindegyikünkben volt tetű is. Egyik szórakozásunk éppen a tetvészés volt. Juhász Kálmán, Benjáminunk egy-egy tetűért egy pengőt kapott. Vadászott is az ingekben és összegyűjtött pár száz pengőt, mint a rossz nyelvek mondták.

1945. jan. 31.
Nagy Zoltán és még néhányan kinézünk a réseken, illetőleg a bicskával faragott kis lyukacskákon: Piramisok! Óriási gúlák! Szögletes hegyek! Szénbányák voltak. A piramisok szénből kivágott kövek voltak, melyet a felvonó hordott ilyen magasra és ilyen alakúra.
Február 1. Hajnali 4 óra. „Egyenlőre itt kiszállunk” – mondja a tolmács, aki orosz anyának és magyar orosz hadifogoly apának a gyereke. Mezőfényről deportálták velünk együtt.
„A csomagokat autó viszi be, a férfiak gyalog mennek.” Sánta, rokkant orosz tiszt állít sorba. Négyesével megyünk utána. Mellettem Simon Károly lelkész. Meggyóntunk egymásnak, ki tudja nem szakítanak-e el? No, meg 19 napja utazunk, s nem volt alkalmam szentgyónásra.
Ahogy világosodott, kíváncsian nézegettem, milyenek ezek az orosz lakóházak? A kerítés egy-két szál drót vagy semmi, a lakások is nagyon szegényesek, deszkával és szurkos vászonnal fedve, ablakaik kicsinyek… és szimplák. A melléképületek (kuckók) elhanyagolva. Nagyobb épületek is vannak, soknak csak a falai meredeznek az égre. Az út két oldalán is robbantások, bombák nyomai. No, itt lesz mit építeni.
Megérkeztünk lakóhelyünkre Jenkomba, a lágerbe. Három-négy nagyobb épület pár szál dróttal körülvéve, melyet öreg, kormos bácsi őrzött bottal a kezében. A máglyára rakott csomagokból kiválasztotta ki-ki a magáét. Tágas terembe mentünk. Csomagunkat a földre helyeztük és rátelepedtünk.
Fürdés és fertőtlenítés! De jó lesz! Hetek óta nem mosdottunk rendesen. Víz nincs a fürdőben, a fertőtlenítő elfogyott, így szomorúan tér vissza az első csoport.
Fekvőhely (priccs) készítés. Estére kész a szobánk. Valaha istálló volt, de jól berendeztük, padló is van, a tűzhely jól működik. Egy kicsit szűk lesz harminc embernek, de sebaj! Jobban melegítjük egymást. Szalmazsák nincs, kabátjainkra fekszünk. Takarót szintén nem kapunk. Otthonról hozott kabát, vagy pokróc pótolja. Fölkeléskor valóssággal kihuppantam a két oldalról szorító testek közül.
Február 2. Gyertyaszentelő Boldogasszony. Miséztem a legnagyobb teremben. Három nagy szoba férfiai gyűlhettek itt össze az egymásba nyíló termekből. A nőket külön teremben helyezték el ugyanazon az udvaron. A lányoknál Simon Károly és Semtei Gellért atyák mutatták be a szentmise-áldozatot. Szomorú gyertyaszentelő!
Este 11 óra. Első munka éjjel. Az ún. expedíciára vagyok beosztva szobatársaimmal, jobbára híveimmel.
A munkahelyen kiadják a munkát. Fát huzigáltunk a szánkón a bányalejáratokhoz. rettentő álmos voltam. 3-5 között a melegedőben azonnal elaludtam, a szánkóra dőlve is szundikáltam. A többiek mosolyogtak rajtam.
Február 3-15. Az expedíciádon dolgoztam… Pár éjjel a „plitán” dolgoztam, ahová kis vagonokban érkezett a szén a bányákból. Ezeket ürítettük és raktuk tartalmukat a nagy vagonokba. Ha nem volt üres vagon, ledöntöttük a sín mellett levő rakodóba, ahonnét lapáttal rakták a kocsikba.
A vagonba 3-4 lány válogatta a követ a szénből. Keserves munka volt, mikor a tele kocsit kellett előbbre tolni „davaj tolkaj” – felhangzott a „Fehérgalléros”, vagy Péter, illetőleg az öreg „Fekete” vezényszava. Mindnyájan odagyülekeztünk. Kettő lapkázott, a kerekek alá nyomott egy lapát alakú vasrudat és azzal lökdöste a kereket, a többi próbálta tolni. A ráfagyott esőtől síkos sínen nehezen ment előre a kocsi, mert sokan „faroltak” a nyomásnál.
Helyére toltuk be az üres kocsit, kezdődött elölről a munka. A 80 tonnás vagont többször targával hordtuk meg. (Targa = 25 kg tartalmú, egyik oldalán nyitott láda, mely két rúdra volt fölszegezve.) Így könnyebb volt kiborítani tartalmát. Ezt a munkát senki sem kedvelte. Az én lábaim se örvendeztek neki. Inkább mentem a külső sínekhez, hová egy másik bányából autók hordták a szenet. Itt lapátoló munka volt. Legidegölőbb az állandó hajtás és „davajozás” volt. Akárhogy dolgoztunk, állandóan biztattak s az eredményt mindig kevesellték. Harsogott a kis besszarábiai fiú hangja, „dé dumó” ordította hűségesen, mert különben ő se kerülhette el a lapátot. Jó dgyeszatnyik az volt, aki jól tudott ordítani, illetőleg hajtani. Amig a vagon meg nem telt, valóságos pokollá vált ez a munkahely. Sokszor és szörnyen ordítozták a bisztrázt, skarét és a davajt. 10-12 lánynak, kik kőválogatók voltak, volt négy parancsnoka. Nekünk is négy-öt. Ezek egyebet se csináltak, csak ott álltak a hátunk mögött és biztattak meg káromkodtak.
Orvosi vizsgálaton könnyű munkára osztottak. Ide-oda rángattak, hol a szénnél, hol a vasútnál, hol a szállító autókhoz. Egyszer nappal, máskor éjjel. Ma délelőtt 10-kor, holnap éjfélkor vittek valahová.
Éjjel 12 óra: „pap, borbély, suszter robotra!” Gyalog mentünk a vasúti lágerhez. Itt egy kovács mühelyben rostokoltunk reggel 7-ig. Egy hatalmas dízelt kellett volna autóra tenni. Vagy két óra hosszat kínlódtunk, de hiába volt minden davaj. Megmozdítani se bírtuk. Akkor jut csak vezetőnk eszébe, hogy a szomszéd műhelyben van egy erre alkalmas csigagép. Azt elhoztuk, felszereltük. Most már csak a síneket kellett a hatalmas monstrum elé helyezni s elől a gépet hajtani, amely drótkötéllel húzta fel a rendeltetési helyére, a masinára. Innét a Hidrosachta–bányához vittük a gépet. Semptei atyának megfagyott az orra-hegye. Mindnyájan sokat dideregtünk. Délelőtt 11-re kerültünk haza, amikor elfogyasztottuk a káposztalevesünket és a 30 dkg kenyeret. Máskor a Bolivinkára mentünk autóval. Du. 3-ra be kellett volna fejezni a munkát, de még 5 órakor is dolgoztunk. Ha szót emeltünk, hogy ez a reggel 8 órakor elfogyasztott káposztaleves és 20-30 dkg. kenyér mellett kicsit sok, az volt a felelet, hogy nem adtak autót és gyalogolhattunk haza hét kilométert. Otthon várt két káposztaleves, 34-40 dkg. kenyér és két kanál kása, vagy egy marék hideg káposzta. Vacsora után rendszerint miséztem is. 10-11-kor kerültünk a priccsre, hogy 3 órakor felkeljünk és már 4 órakor elfogyasszuk a káposztalevest és a kis darabka kenyeret. A stalova (ebédlő) kb. fél kilométerre van a lágertől és mivel más lágerből is jártak ide kosztra, sokszor a hidegben és süvítő szélben toporogtunk fél órán keresztül, míg sorra kerültünk. Mennyi káromkodás, szitkozódás, míg végre leülhettünk két hét után ismét mind a három étkezésnél ugyanahhoz a káposztaleveshez és egyszer, vagy kétszer két evőkanálnyi búzakásához. Meddig bírjuk ezt? Fogyóban a hazai. Mi lesz, ha nem lesz kolbász, szalonna? Már panaszkodnak: elloptak a szalonnámból, a kenyerem eltűnt stb. Bezzeg már nem adtunk az ácsorgó gyerekeknek oda fekete kenyeret. Árpakenyér, benne a pelyva is, csak lett volna nekünk elég.
Március 1. Visszakértem magam az expidíciára. Nappalosok voltunk. Gondoltam, hogy jobb lesz, de csalódtam, a munkaórák számát 12-re emelték, reggel 7-től este 7-ig. Délben egy 2 órás pihenő és ebédidő járt volna, de csak negyedórát kaptunk. Csak éppenhogy lenyeltük káposztalevest s 2 kanál kását. Davaj! Minden délelőtt a poklot idézte fel emlékezetemben. Kattogott az elevátor, dübörögtek felettünk a kis vagonok, dudáltak a beérkező vagy távozó szerelvények, fújtak, zakatoltak az óriási gőzmozdonyok. Közben 30-40 munkást 10 parancsnok hajt káromkodva, ha a lelked kitennéd, vagy a nyelved lógott, akkor sem dolgoztál eleget. Vagontöltés után az oroszok pihenhettek, mi nem. Mindig találtak valami dolgot. Főparancsnok a sánta, állítólag partizántiszt volt, és a magyarok sebesítették meg. Egy nap se múlt el, hogy belém ne kötött volna, még a téli kabátot is levetette, hogy többet, és könnyebben dolgozhassak. Hideg volt ám az első márciusban. Március 19-én -44 fokot mértek. A parancsnok távozása után újból fölvettem a kabátot. Ebbe a többi parancsnok nem szólt bele. Ő is csak nálam. Ez az állandó biztatás és félelem a parancsnoktól jobban fárasztott, mint az egész munka. Megbántam, hogy ide visszakértem magam, de az az előnye megvolt, hogy legalább előre tudtam, mikor vagyok otthon, és megtarthattam a vasárnapi szentmisét ugyanazon időben, este 9 órakor.
Március 25-én a Polivinkára osztottak be. Kb. 50-en kerültünk oda. Jobbára gyenge egészségű, kisebb munka teljesítményű emberek. Reggel 7 órakor indultunk, félkilencre kint voltunk. Kötelesek lettünk volna csak du. 5 óráig dolgozni. Örültünk, ha 7-kor szabadultunk. Tisztünk a lágerben azzal biztatott, hogy hagyjuk abba 5-kor a munkát. Mi letettük a lapátot, a parancsnokok pedig fölvették a vesszőt és visszavertek a munkára minket. Tovább kellett dolgozni.
Nagycsütörtökön este 9-kor engedtek el. (Az egyházi naptárat összetudtam állitani, mert velem volt a breviárium, melyben örök naptár van.) A rendes út a tavaszi áradás miatt járhatatlan. A föld fagya akkor engedett ki. Járatlan utakon térdig cuppogtunk a frissen felengedett talajban, közben egy patakon kellett átugrani. Egy szegény, sánta lányka visszaesett, azon vizesen jött tovább, este 11-re érkeztünk meg holt fáradtan. Farkasétvággyal fogyasztottuk el a káposztalevest és a két kanál kását. Ezeken az utakon jövetben és menetben egyaránt imádkoztuk a szentolvasót, visszatérőben az esti imát. Megható volt az első nagyszombat este. Szép volt az idő. Visszaállították a hidat, ezzel megnyílt a rendes út hazafelé. Szerencsére 6 óra körül szabadultunk. Indítványomra elvégeztük útközben a feltámadás szertartását és a körmenetet. Peregtek a könnyek, amint énekeltük: „Feltámadt Krisztus e napon.” Első nap szentmisén mindnyájan megáldoztunk. Gyónásukat reggel útközben végezték el. Mindig egy-egy gyónó volt a párom menet közben. Munka persze húsvét első napján volt. Ott ne volt se vasárnap, se ünnepnap. Pihenő lett volna a szabadnap, de az első évben nem adták meg. Jó, ha havonként egy szabad nap volt. Később itt javulás állott be.

Lengyel László

(folytatjuk)

LENGYEL LÁSZLÓ

Született: Levelek (Szabolcs megye), 1909. június 8.
Pappá szentelve: Szeged, 1936. március 22.
Papi szolgálat állomáshelyei:
Debrecen – a Terezianum prefektusa 1936-1940.
Debrecen – káplán 1940. október 5
Érmindszent – plébános 1943. szeptember 1.
Hadi munkára deportálták, 1945. március 19.
Az orosz lágerből kiszabadult, 1947. július 17.
Gádoros – plébániai kormányzó, 1947. augusztus 1.
Orosháza, 1952-1954.
Békéssámson – plébános, 1954-1958.
Hunya – plébános 1958-1990.
Nyugdíjazása után Orosházára költözött, ahol 2005-ben halt meg, és Hunyán temették.

 

Frissítve: 2023-01-03