Egy deportált élményei 1945-47 - V. rész

A második lágerbe 1946 virágvasárnapján költöztünk be. A mi szobánkon keresztül jártak a tisztek a saját szobáikba. A tolmács azt mondta: „Főtisztelendő úr, itt nem szabad misézni!” Egy szót sem szóltam. Azonnal kikészítettem egy asztalra és miséztem. Ott jártak el a tisztek, de egy szót sem szóltak.
Felfedeztem, hogy van mellettünk egy üres szoba. Elég szemtelen voltam ahhoz, hogy kérelem nélkül oda gyűjtöttem az embereket és ott miséztem. Ott énekeltünk is, és ugyanezt tették Semptei Gellért a lányoknál és Simon Károly a szobájában.
Egyszer belépett a szentmise alatt egy nagydarab NKVD-s tiszt. Egy darabig ott állt aztán kiment. Majd másodszor is eljött. Nem szerették, ha szentbeszédet mondtunk. Én az evangélium után kezemben a könyvvel csak beszéltem, mintha olvasnám. Az nem tűnt fel neki, de nekem sem jutott eszembe, hogy olykor fordítottam volna a lapokon.
Másnap jött a parancs: a három bátyuska ugyanolyan öltözékben, ahogy misézni szoktak, jöjjenek a kántoréba: hivatalos helyiség a lágeren kívül. Meg is indultunk, de csak a kapuig jutottunk. Itt az őr ránk rivallt: Názát! – és mi ész nélkül rohantunk vissza a helyünkre és csináltuk tovább, mint azelőtt, legföljebb az ének volt kicsit halkabb, és nem mutogatták imakönyvüket, mikor gyülekeztek a szentmisére.
Úrnapján éppen szabadnapos voltam. Előtte való este miséztem a velem egy lágerbe levőknek, és hogy másnap délelőtt legyen Sanctissium, egy tiszta ruhával kibélelt cigaretta tálcába helyeztem el a legszentebbet és a fejem alá téve aludtam el. Nagyon boldog voltam. Másnap ellátogattam a lányok épületébe, mint szabad napokon szokás volt. Beültem egy priccsre. Jöttek a gyónók és én a gyónás után mindegyiket meg is áldoztattam. Az ajtóban sétált mindig valaki, hogy jelezze, ha nemkívánatos személy közeledik. Miséztem is és természetesen beszéltem. Mit sem sejtve, az otthoni körmenettel kezdtem. Aztán hirtelen elfogott a zokogás, nem tudtam tovább beszélni. Persze a hívek velem együtt sírtak. Jó, hogy akkor nem jött orosz tiszt.
Egyszer régebben történt, hívattak a tiszti szobába. Új fiatal kis tiszt és a tolmács fogadott. A tiszt ezeket kérdezte:
Hány iskolám van? Huszonhárom - feleltem. Milyen alakja van a földnek? Nagyot néztem. Válaszoltam. Miért nem esik le? Centripetális és centrifugális szavakat megértette és helyeslőleg bólintott. Aztán olyan elváltozott, kíváncsi hangon kérdezte: huszonhárom iskolád van. Mondd, van Isten? Nu knyest volt a válaszom. Honnét tudod, én még nem láttam soha. Az a nagyszerű tréfás érv jutott eszembe, hogy látta-e már az eszét, de ezt a tolmács fordította. Mikor ezt meghallotta, elkezdett nevetni, verte a térdét, és mikor a munkában látott, mondta társainak is, hogy a bátyuska a filozófiából mit mondott neki.
Másik alkalommal is hívattak, régebb. Azzal vádoltak, hogy az egyik magyar lány miatt kerültem a betegszobára, mert nagyon a szívére vette a prédikációt. Igaz, mondtam nekik, hogy apjuk, anyjuk, plébánosuk helyett vagyok és kértem, hogy vigyázzanak tisztaságukra. Igen nagy volt a kisértés, mert akinek gyereke lett, azt előbb-utóbb hazaengedték.
Ettől természetesen a láger vezetősége is nagyon félt, s azt mondták, hogy az ilyen legutoljára megy haza. Mondhatták, hiszen hírt adott magáról olyan, aki emiatt hazament. Két ilyen eset volt, és valóban haza is vitték őket.
A tolmács juttatta eszembe, hogy ugyanazt mondtam a szentbeszédben, amit ő mondott a proverken. Persze nem is szólt semmit, elküldött.
1947 tavaszán egy Mezőfényesre indított beteg csoportot elkisért a mi kis tisztünk. Nagyon szerettük őt. Tiltva volt neki, hogy levelet hozzon az itt maradtaknak. Egyszer, mikor más tiszt nem volt jelen – persze már a visszaérkezése után – kibontotta a kabátjába bevart sok levelet és átadta a fényieknek. Volt nagy öröm.
Később ezt a vezetőnket elvitték és azt mondták, bányával büntették. Vajon miért?
A második lágerünket azért kellett elhagyni, mert büntetett oroszokat hoztak a helyünkre. Összebilincselve vitték őket a munkába, és csak a bánya lejáratánál vették le a bilincseket és a munka után azonnal föltették. Még ott voltunk, mikor ez a láger feloszlott. Gondolom, letelt a büntetés.
1947 januárjában új törvényt hozott a vezetőség: mindenki maga fizeti a kosztját. Fizetést fognak adni. Holnap csak az kap kosztot, aki befizeti. Azt hiszem, 12 rubelt kellett a napi kosztért fizetni. A kenyeret 4 rubelért kaptuk. Szabadon 20 rubelt adtak érte.
A némettől indult az ellenállás: kezdjünk éhségsztrájkot! V. komámnak mondtam, hogy szót se szóljunk, mert a magyarok közül biztos minket tesznek felelőssé, főleg engem. Kimentünk vacsora nélkül, lefeküdtünk a munka után, reggeli nélkül. Tudtam, hogy a mi falusi népünk tömegesen nem képes erre. Behúztam a pokróc alá a fejem, és vártam. 9 óra felé elfordítja magát az egyik: „Éhes vagyok, nem akarok éhen halni!” és utána a többi is. Megindult a kölcsönkérés. Mi úgy csináltunk pénzt, hogy eladtuk a 20 dkg kenyeret a 80 dkg-ból. A 20 dkg-ért éppen 12 rubelt kaptunk, és ettől kezdve mindig lejjebb és lejjebb mentünk testileg. Egyszer hosszabb utat kellett volna megtenni a lágerben, a nagy hóban alig bírtam bevergődni. Jelentik: Kincel bácsi nagy beteg, menjek, mert hívat. Emeleten lakott szegény. Megindultam nagy hévvel és egy-két ugrás után nem tudtam lépni. Várni kellett, és aztán szép lassan felértem. Feladtam a szentkenetet. Meg is halt szegény. Egyre több a halott…
A háború alatt a temetés nagyon furcsán történt: Egyetlen koporsója volt a lágernek, mely suberral működött. a koporsót a két fára téve a gödör felé állították és kihúzták a subert. Azt mondják, a halott mindig a gerincére fordult.
Sirt ásni küldtek. Méteres volt a fagy, semmit se tudtunk csinálni.
Oroszok jöttek. Halottat hoztak, de ők se tudtak sirt ásni. Kibontottak egy nemrég elföldelt halmot és odatették az ő halottjukat is. Mi hóval takartuk be szegényt egy olyan gödörben, amilyet tudtunk ásni. Ez így szokás az oroszoknál, tavasszal aztán eltemetik, ha a farkasok meg nem kímélik őket ettől a fáradtságtól.
Egyik temetőben még az első lágerünk közelében egy szabályos márványlapot találtam, francia felírással. Több ilyen volt. Azt mondják, valamikor belga érdekeltség volt a bánya. Azok halottai pihentek ott. Ebben a temetőben az orosz sírokon is volt kereszt. Olyan hármas fakeresztek voltak.

Lengyel László
(folytatjuk)