Egy deportált élményei 1945-47 - IV. rész

December 5-én visszakerültünk az expediciára. Itt is jó dolgunk volt. Örményeket hoztak, akik friss erővel, szorgalmasan dolgoztak. Persze, mi engedtük. Ennek következménye az volt, hogy nem adtak fizetést. De akkor se kaptunk, mikor erősen dolgoztunk. Magam csak egyetlen egyszer kaptam fizetést, a legelső hónapban, azt mondják, hogy egy Papp nevű emberrel a mezőfényi csordással cseréltek fel. Pop=Pap. Lehet, hogy igaz.
Lisztezés. Külön fogalom. Ide érkezett a liszt és a magyarok segítettek kirakni és a pékségbe széthordani.
Ilyenkor megteltek a zsebek és nadrágszárak. Egyszer én is lehettem szerencsés rakodó. Egy magyar vállán a rakodás vége felé egy-egy zsák véletlenül mindig kiszakadt és tartalma elömlött a vagonba s akkor hajrá! Teltek a zsebek s a nadrágszárak! Percek alatt eltűnt a zsákmány. Volt rá eset, hogy az orosz észrevette. Ütötte verte a bandát, de akár meg is ölhette volna, ott nem hagyták a lisztet. Egy hónapra való adag megvolt. Aki sokat hozott, jót pénzelt belőle. 5 rubelért adtak el egy pohárral. De kinek volt pénze? Egy egész vékony rétegnek az úgynevezett német mérnököknek, akik mechanikusok voltak, és valóban kaptak fizetést. A mesterembereknek: szabóknak, suszteroknak, akik oroszoknak dolgoztak és tőlük kaptak rubelt.
Előfordult, hogy az egyik fiatal gyerek, aki vájár volt, nagyon belelendült a munkába. Kapott is nagy fizetést és feltűnő ételpótlékot: vajat és dzsemet, de nem bírta sokáig szegény feje az irtózatos iramot. Megbetegedett és nem tudott dolgozni, éppen olyan „rossz” munkás lett, mint valamennyien.
A lisztezéstől el kellett búcsúzni, csak oroszok raktak ki lisztet ezután.
1946. áprilistól júniusig ismét a kertészetben dolgoztam.
1946. június közepén ismét az expediciára tettek. a kenyeret 1 kg-ról 80 dkg-ra vették le, egyszer kását, háromszor káposzta, illetve sós uborka leves, zsír és olajmentesen.
Itt történt egyik nap, hogy magyarok robogtak be két teherautóval az expediciára, ahol a bánya miatt rengeteg fenyődrugár volt felhalmozva. Gyors rakodásba kezdtek, de észrevette az orosz parancsnok és éktelen kiabálásba kezdett. Veszekedés, civódás. Majd eltűntek a kántoréba. Mi közben megtudtuk, hogy magyar hadifoglyok, akik egy kolhozban dolgoznak és istállót szeretnének felépíteni, de nincs faanyag. Innét szerettek volna szerezni könnyebb úton. Nemsokára jött a két parancsnok a legnagyobb békességben. Ezekkel mi történt? – kérdeztük. A rakodók: Éjjel egy fuvart viszünk neki és szent a béke.
Vasutat építettünk a Hidrosachtára. Villanypóznák számára ástuk a gödröket. Nehéz munka volt a köves talajon. Parancsnokunk egy Csoma közi gyerek volt. Csak a keresztnevére emlékszem, Pista volt. Viszonyt kezdett egy lánnyal és gyermeke is született tőle. Otthon van felesége és gyerekei is, mint hallottuk. Román gyerek, de nagyon jól beszél magyarul, főleg iszonyúan káromkodik. Reggel 5 órától délután 3-ig dolgoztunk itt.
Egy érdekes epizód. A rossz munkásokat, akik közé jómagam is, V. komám is tartozott, büntetésből hátra hagytak, hogy egy hidat töltsünk fel földdel. nagyon nehéznek ígérkezett, de a mieink megoldották. Gallyakat vágtunk, gyeptéglákat tettünk a gallyakra, és ezt letakartuk földdel, mintha földdel volna kirakva. Egy más alkalommal földet kellett hordani sínek alá s a deportáltak fűrészport raktak alulra, mert az könnyebb volt. Ezek természetesen nagyon helytelenek voltak, magam nem is helyeseltem, hiszen ember életében is kárt tehettek.
Ez a munka a határban folyt. Ételpótlékhoz nem igen jutottunk. Legföljebb az orosz stalovára vittek egy kis fát, és ezért kaptunk egy kis levest, vagy kását. Természetesen ide is csak lopva jöhettünk.
1946. augusztus hóban gyengélkedni kezdtem. Lábaim nehezen bírtak. Délután magas lázam volt. Az orvos szerint malária. Reggelre lement a lázam, munkába kellett mennem. Majd megkaptam a sárgaságot. Végül megdagadt az egész testem, mégis dolgozni kellett, az orvos nem tehetett semmit. Ha reggel nem volt legalább 37,5 a lázam, menni kellett munkába.
Tisztünk megsajnált. Otthon tartott saját szakállára hátom napra, de meghagyta, nehogy mutatkozzunk a kapitány előtt. Igy betegeskedtem egész szeptember hónapban. Végül október elsejére könnyű munkára osztottak be az otekához. Oroszokkal, főleg nőkkel dolgoztam együtt. Szénszállító elevátor mellett ülve válogattuk a szénből a követ.
Ismét hazamentek néhányan. Bércs György suszter és Sek mechanikus adtak 300 rubelt kölcsön. Én írtam a püspök atyának, Scheffler Jánosnak, hogy adja meg nekik, s hazaérve kifizetem. Ez a 300 rubel nagyon sokat jelentett akkor.
1946. október közepén jött egy katonai komisszió. Sajnos nem osztottak be a hazamenők közé. Erről a vizsgálatról elmaradt a láger 1/3 része. Úgy mondták, hogy rendes havi vizsgálat, pedig hazamenetelre szemelt ki. A vizsgálat 15-öt talált betegnek. Lett volna ott tízszer annyi is, ha mindenkit megvizsgáltak volna és haza is küldik a gyengéket.
Új lágerbe kerültünk, ahol német és szász nyelvűek voltak többségben. Itt kb. 1200-an voltunk összezsúfolva kétemeletes épületben, külön a nők és külön a férfiak. Itt jobbnak ígérkezett a koszt. Három napig én is kaptam az otekánál elnyert 1 kg és 20 dkg kenyeret és bányász kosztot. Jött a rendezés, a kenyeret 800 grammra vették le, 1 kg 20 dkg-ot csak a föld alatt dolgozók kaptak. Még ezen a koszton is megvoltunk valahogy. Éjjel munkás voltam, hajnalonként elloptam egy-egy öl szenet az orosz stalovára, ahol kaptam egy kis pótlékot. Egész december hónap minden második éjjelén jól tartott egy kedves orosz szakácsnő. Isten áldja meg érte! Még 1946. november 1-én nehéz munkára tettek, ahol követ lapátoltam kis vagonokba. A szenet a kis vagonokba húzta fel egy óriás lift, egy éjjel 30-40 kis vagon szenet. Ezt egy alul rostával ellátott bunkerba borította. A szén ráfolyt egy méternyi széles elevátorra, mely fölvitte egy mély és nagy bunkerbe, ahonnét a nagy vasúti kocsikba került a szén. A kő viszont fennmaradt az előbb említett kis bunkerban, ahonnét ki kellett dobálni. Ez volt a legkeservesebb munka. Nyolc óra alatt kb. kétszázszor kellett leugrálni a bunkerba s kiemelni a nagy köveket, megtisztítani a rostélyt a rátapadt nedves széntől. A nagy hidegben egy-kettőre oda is fagyott. Fürge, erős munka kellett ide. Én hamar kidöglöttem s ilyenkor kaptam rengeteg szidást, káromkodást és még a pofon is el-elcsattant. Hiába, csak nem bírtam sokáig. Már vagy öt szegény elődöm dőlt ki ezen a helyen.
Szerencsére új átszerelés 1947. február végén kiküszöbölte az átkozott bunkert, de helyette újabb, nagyobb bunkert nyitott meg. Ezen széles bádog csövön folyt a szén s egy kicsi résen ömlött ki egy nagy elevátor kanalaiba, amely viszont fölvitte a fent említett válogató elevátorra. Amig lent a lyuk el nem dugult, könnyű volt a munka. Ha elzárult, rettenetes gyors és nehéz lapátolásra volt szükség. Bírtam valameddig, aztán kidőltem. Fájt a szívem, se kezek se lábak nem bírták. Jött a dgyesszátnyik és csattogott a pofon.
Letettek egy másik bunkerbe 4-5 méterre a föld alá. A fenti nagy bunkerből ide folyt a szén hatalmas kanalakba. Arra kellett vigyázni, el ne duguljon a nyílás. Csak hasra fekve, vagy féltérdre ereszkedve lehetett dolgozni. Nem voltak megelégedve a munkával, fölzavart követ lapátolni.
Még az előbbi bunkerban történt: a leomló és porzó szén miatt nem láttam. Az orosz parancsnok egy bányászlámpát adott, illetve helyezett el a bunker bejáratánál. Nem sokat ért, csak bajt hozott rám. Amig dolgoztam, valaki elemelte. Nem tudtam elszámolni és kaptam érte jócskán nemcsak szidást, hanem a vastagjából is.
Természetesen a kőlapátolást még kevésbé bírtam. Itt is jöttek a szidások, verések, míg végül ismét a szénválogató asszonyok közé kerültem.
Ha volt egy kis szünet, az asszonyok körül ültek és kérték, hogy énekeljek egyházi énekeket. Egy kis fiatal lány szépen énekelt orosz liturgikus éneket. Honnét tudhatta? Egy öreg nagypapa látogatta meg a munkahelyén, biztosan az tanította.
Egy kisfiú nagyon legyöngülve arról panaszkodott, hogy nemsokára meghal. Elvesztette a kniskijét, egy-egy havi kenyérjegyét. Csak sót evett meg vizet ivott szegényke. Ha megnyalta a vasat a só a nyálából lerakódott a vasra. Egyszer elmaradt, nem tudom mi történt vele.
Egy másik kislány arra kért imádkozzak beteg édesanyjáért. Kérdeztem, ő tud-e? Szokott, de templomba még soha nem volt.
Egy idős hölgy arról beszélt, hogy a városban (Moszkvában) zendülés készül. Ők is mindig a szabadulást várták, hiszen deportáltak voltak. Egy öreg szakállas orosz fa mögé bújva lopva nyújtott át egyik-másik fiatal magyar lánynak kis ételcsomagokat papírba göngyölve. Április hónapban jött egy katonai komisszió, mely besorolt a betegek közé és eltiltott mindenféle munkától. A lágerparancsnokság azonban nem akart erről tudomást venni. Mindennap jelentkezni kellett az orvosnál és adott is orvosságot, de munkába kellett menni fölpuffadt testemmel.
Az utolsó munkanapom keserves volt. Az orvos kiírt. Azt mondta feküdjek le. Úgy látszik elfelejtette közölni a parancsnoksággal. Én otthon maradtam.
P. magyar tolmács irtó káromkodások közepette fenyegetőzött börtönnel és a fülem hallatára mondta az orosz tiszteknek: otthon se dolgozott. Itt se ízlik neki a munka. Végül úgy módosították a büntetést, hogy éjjeli munkára megyek. Esett az eső. Az út elromlott. Nagy domb tetején állt a munkába szállító autó, ide kellett felvonszolni magamat. Elkéstem. Árvai Jenő nevű legény hívem jött elém. Belém karolt és húzott fölfelé. A kocsira valósággal föltett, mint egy gyereket. Neki volt ereje, mert a konyhás lánynak udvarolt és az ellátta pótlékkal. Egész éjjel lapátoltam a követ. Reggelre úgy bedagadtam, hogy többé nem küldtek munkára.
1947. május első napjaiban a munkások szenzációs pótlékot fedeztek fel, vadsalátának mondták, mi koshomloknak ismerjük. Otthon semmilyen jószág nem eszi meg. Két rubelért annyit adtak, hogy jóllakot vele egy ember. V. komám se jár munkába, az enyémnél nagyobb kálvária után. Nagy kelések keletkeztek rajta. Ő gondoskodott a saláta megtakarításáról és megfőzéséről. Estére megtérve jóízűen fogyasztottam el, amikor engem is beosztottak a betegek közé, akkor együtt szedegettük a láger körül a jobb pótlékot: a labodát. Kikéredzkedtünk a bazárba, eladtuk, 12 rubel árú kenyeret vettünk rajta, meg cukrot és olajat (a kosztot, mint betegek, nem fizettük). Evvel szopogattuk el a megmaradt 60 dkg kenyeret. Hazafelé jövet labodát szedtünk. Megfőztük, volt, aki a megfőzött labodát pohárban lekvár módján poharanként egy rubelért árulta. Sok kis halat kaptunk. Picike sós és olajos halak voltak ezek.
Simon Károly konyhafűtő néha kis halolajat juttatott. Ez nagyon jóízű volt. Néha csontokat is kaptunk tőle, melyekből a konyhán a velőt kiszedték és a puhább részeit lerágták. Ebből főztünk finom zsíros csontlevest. Jobb volt, mint a lágeri. Néha halhulladékot is adott. Ez veszettül sós volt.
Június közepe táján egy reggelen jött a parancs: az összes beteg sorakozzon. Megtettük. Ki vagyunk osztva a kolhozba. Jönnek értünk. Előálltak az autók. A kolhoz direktor jött értünk. Amíg az autó felé sétáltam Semtei, mit sem sejtve, bemutatott a direktornak. „Bátyuska.” Már felvonszoltam magam valahogy a kocsira. Odajött, betuszkolt. A tisztek dühösek. Nem beteg. Szimulál. Megy a bányába holnap vagonosnak. Magamban mosolyogtam az egészen. Abba a letargikus állapotban olyan mindegy volt a bánya, börtön vagy golyó a fejembe.
A kiszállítottaknak a felét másnap visszahozták. Teljesen használhatatlanok ott a munkára. Wc gödröt ásattak szegényekkel, büntetésből. Ebből kimaradtam.
Negyedosztályos disztrofiásak voltunk. Sokszor el-elsötétedett előttem a világ. Féltem, megvakulok, de az orvos vigasztalt, az éhség miatt van, farkasvakság a neve. C-vitamin pasztillákat adott.
Őrnek osztottak be a lágerszobák ajtajához és amolyan „küld ki, hívd be” szerepem volt. Munkakezdet előtt be kellett kiáltani a váltásnak, hogy készüljön fel. Egy berei református kislánynak volt teljes bibliája. Idekölcsönözte. Azt olvasgattam.
Egyébként a breviárium és az újszövetség két kötete nálam volt. A Szunyogh-féle misszálé, egy kicsike misekehely és a primíciámra kapott vékony stóla velem volt, no meg a reverenda és egy karing is.
Hogyan jutottunk ostyához? Vettünk búzalisztet a bazárban, a lányok vízzel meggyúrták, vékonyra kinyújtották. Forint nagyságú és kisebb darabkákat szagattak ki. A sparhelten megsütötték és én a Nagykárolyból magammal hozott paprikás dobozban tartottam. Ugyanis minden vasárnap és ünnepnap, meg elsőpénteken miséztem. Ha lehetett, naponta is.
Hogyan szereztünk misebort? Mint írtam, vittem három üveggel. Sajnos egy szép napon, még 1945 márciusában ellopták. A priccsem mögé dugtam, de megtalálták ott is. Egy bulgár tolmács segített ki a bajból. Ők otthonról külön vagonban hozhattak hazait, mert szovjet állampolgárok voltak, akkor csatolták őket ide román területről. Könnyen tudtunk beszélni, mert a deportáltak mind tudtak románul. Ez egy félliternyit adott, nem kis kockázatot vállalva. Azt mondta, ha megtudják, biztosan lecsukják.
Mikor ez elfogyott, egy Péter nevű orosz dgyesszátnyik hozott a bazárból egy üveggel. Ennek valódiságában nem igen bíztam, de mit tehettem volna?
Alig vártam, hogy eljöjjön a nyár. Szőlőt vettünk, azt hiszem 5 kg-ot. Ezt tálban kézzel kinyomogattam, majd vászon törölközőn kinyomtam ötliteres demizsonba. Kiforrás után kicsi üvegekbe öntöttem, az asztalosok csináltak kis fadugókat, a suszterek adtak szurkot és ledugaszoltam. Az üvegeket az orvosi rendelőben szereztem be. Itt ugyanis az utolsó lágerben egy evangélikus pap lánya volt az orvos mellett az asszisztens-féle. Neki volt köszönhető, hogy majdnem minden súlyos beteget elláttam a szentkenettel, amig azt is el nem lopták. A munkaköpenyem szivarzsebébe gombolva állandóan magamnál hordtam. Egy éjjel bizonnyal leesett a priccsről és valaki elemelte és eladta a bazárban.

Lengyel László
(folytatjuk)